info@gyulakult.hu  (+36-66) 463 544
Schell Antónia idén nyáron lesz 80 esztendős. Gróf Almásy Dénes dédunokája még 2017 novemberében járt Gyulán. Abban a közel három évszázados épületben, történelmi nevén Harruckern-Wenckheim-Almásy-kastélyban, melyet egykoron családja birtokolt, s melyhez annyi meg annyi kedves gyermekkori élmény fűzi. Emlékezetében élénken él az utolsó közös gyulai családi ünnep, 1943 karácsonya, amit a szülőkkel, nagyszülőkkel, dédszülőkkel együtt töltöttek itt. A régi korok történéseiről, a családról, az uradalomról, a 20. század sorsfordító változásairól derűsen, közvetlen és finoman árnyalt stílusban mesél.

Schell Antónia takaros fővárosi otthonában fogadott bennünket – Fotó: Incze László/Erkel Ferenc Nonprofit Kft.

Vendéglátónk takaros fővárosi otthonában számos tárgyi emlék idézi a második világháború előtti időszakot. Festmények, fotók, míves borítóba kötött albumok engednek betekintést a család mindennapjaiba, ünnepeibe. Intim szféra ez, melynek segítségével a történelem egy szelete, egy igen fontos részlete idézhető fel. Nem fordítjuk vissza az idő kerekét, hanem szabad folyást engedve félreállunk egy picit. A gyulai kastély a család és közös történelmünk fontos helyszíne volt, ahol Erkel Ferenc nagypapája felelt a Wenckheim gyerekek zenei neveléséért, és ahol Munkácsy Mihály fösteni tanult Szamossy Elektől.

A tavaly novemberi vizitet szíves örömest, nagy várakozásokkal, számos kérdéssel felszerelkezve adtuk vissza. A többes szám Nagy Adrienn néprajzos-muzeológus, Szilágyi Sándor történész és Incze László operatőr jelenléte okán indokolt. A közös nevező kimondatlanul is összeköti a csapatot, a Schell Antónia által megismerhető momentumok révén olyan pillanatokba, olyan világba nyerhetünk betekintést, ami a többség számára mindig is rejtve volt.

A novemberi látogatás alkalmával – Fotó: Incze László/Erkel Ferenc Nonprofit Kft.

A kastélyban tett látogatásról szólva elmondja, fantasztikus élmény volt, csodálatos a felújítás, érdekes és szép látvány volt, a kiállítás pedig egyszerűen pazar. Schell Antóniáról tudni érdemes, hogy anyai nagyanyja Almásy Gabriella, dédnagyapja gróf Almásy Dénes, dédnagyanyja Károlyi Gabriella volt. Az Almásy birtokon éltek, ahova ez a közel három évszázados múlttal rendelkező kastély is tartozott. Atti néni édeasanyja, Woracziczky Johanna kimondottan kötődött leánykori otthonához, a kis Antóniának is itt adott életet.

Ekkoriban, az 1930-as évek végén a család már több mint egy évtizede nem a főépületben, hanem a cselédszárnyként is emlegetett földszintes mellékszárnyban, a korábbi viszonyokhoz képest jóval szerényebb körülmények között élt. A „boldog békeidőkre” jellemző fényűző életmódból ekkorra már csupán mutatóban maradt, a pazar lakomák, társadalmi eseményként említhető bálok igencsak megritkultak.

Almásy Gabriella mindössze egy inast alkalmazott, aki mindennemű szükséges feladatot ellátott. Általánosságban tudható, hogy a nemesi családok mások mellett nagy figyelmet fordítottak csemetéik neveltetésére is, francia madmoiselle-ek és angol miss-ek szigorú felügyelete mellett sajátították el a lazának semmiképp sem nevezhető, a mindennapi életet át meg átszövő, roppant összetett, mai szemmel igen merev viselkedési normákat.

Döckő, a hős

Meghatározó jellemző, hogy a származást gyakorta nem előjogként sokkal inkább kötelességként, társadalmi szempontból fontos feladatkörként élték meg. Számos bizonyíték adódik ennek a szemléletbeli meghatározottságnak az igazolására. Wenckheim Krisztina jószolgálati tevékenysége eminens példaként említhető, de Almásy Denise neve is mindenképpen ide kívánkozik. Döckő, ahogyan a családban becézték igen különleges személyiség volt. Lovakat tartott, és még a negyvenes évek elején is fogaton járt. A könyvkötészettel is igen jól megbarátkozott, például a vendéglátónk által elénk tárt családi albumokat is ő kötötte be.

A Döckő által kötött egyik családi album – Fotó: Incze László/Erkel Ferenc Nonprofit Kft.

Apró, ámde el nem hanyagolható momentum, hogy a becenevek igen jellemzőek voltak, mindenki megkapta a „beosztását”: Schell Antóniát Attiként (Átti), Almásy Denise-t Döckőként, Almásy Gabriellát Liliként, Emmát Löweként vagy Leoként (Oroszlán), Máriát pedig Marittaként emlegették. Döckőék egyébiránt nyolcan voltak testvérek, Erzsébet egészen fiatalon, titokzatos körülmények között 17 éves korában hunyt el.

Denise még a többiekhez képest is kimondottan érdekes személyiség volt. Az első világháborút követő időszakban vöröskeresztes ápolónőként tevékenykedett, bátorsága, határozottsága, fantasztikus kiállása azonban nem csupán ebben nyilvánult meg. Jelen volt Tisza István Hermina úti villájában a tanácsköztársaság idején, 1918. október 31-én, amikor merénylők törtek be és több lövést leadva meggyilkolták a korábbi miniszterelnököt. Denise a támadók és az áldozat közé vetette magát és megpróbálta megakadályozni a gyilkosságot, a lőfegyver csövét azonban nem sikerült félreütnie, őt magát is találat érte, az arcán sérült meg, melynek nyomát egész életében viselte.

A Tisza család egyébiránt távoli rokonságban állt az Almásyakkal, Denise gyakorta megfordult Geszten. Mint Schell Antónia meséli, Klebelsberg Kunóval, a húszas évek kultuszminiszterével közeli barátságot ápolt, majd szemérmesen hozzáteszi: ennél többet azonban erről a kapcsolatról nem tud elmondani. Gyermekként nagyon szerették, többször, gyulai ittlétük alatt fogaton hajtatott ki velük, ami egészen különleges élményt jelentett a gyerekeknek.

Gyakorta a várhoz jártak kalandot keresni, ez is hozzájárult a nagy romantikához

Játszani gyakorta a várhoz jártak, ami akkoriban igen romos állapotban volt. Az 1943-as év karácsonya, az utolsó Gyulán töltött közös, családi ünnep abból a szempontból is emlékezetes Schell Antónia számára, hogy egy igazán drága, különleges hajas babát kapott ajándékba, aminek aztán ollóval igazította meg a frizuráját, szülei ezért aztán igencsak leteremtették. Almásy Gabriella őt és testvéreit, valamint édesanyját is a „tenyerén hordozta”, mindent megadott nekik, amire csak vágytak.

A vár 1950 körül – Fotó: Tuska János József/Wenckheim.hu

A nagymama később aztán a birtok, a kastély, a vagyon „elvesztését” zokszó, panasz nélkül, példás tartással, méltósággal viselte. Férje még az első világháborúban hunyt el, nyugdíjra, jóvátételre azonban egyáltalán nem számíthatott. Schell Antónia minderről, a család tragédiájáról, nagybátyja Almásy Alajos 1944-es öngyilkosságáról, a teljes társadalmi osztály későbbi meghurcoltatásáról, az „osztályidegenség” nehézségeiről fájdalom, harag és keserűség nélkül beszél.

Lényéből derű, kedvesség és nyitottság árad. Aprólékosan megválogatott szavai, mívesen kimunkált mondatai szépen rajzolják meg azokat az időket, amiket eddig csupán regényekből, elbeszélésekből ismerhettünk. Gyermekkora nagy részét a Tolna megyei Katalinpusztán, édesapja, Schell József birtokán töltötte. Az államosítás kezdetéig, 1950-ig maradhattak, majd el kellett hagyniuk ezt az uradalmat is. A család nem akart külföldre menni, itthon keresték a boldogulás lehetőségét. Schell József 1959-ben a fővárosban talált megélhetést, segédmunkát vállalt. Tanácsi lakáshoz jutottak, ahol aztán sok viszontagság és nehézség után össze tudtak költözni.

Azokban az időkben a „káderkérdés” és a különösen nehéz anyagi körülmények miatt lehetetlen volt egyetemre menni – mondja Schell Antónia, kiegészítve: mindnyájukban volt némi rajztehetség, az édesapja vadászati témákat festett, majd kitartása és tehetsége révén az 1960-as években sikerült bekerülnie a művészeti alaphoz. Atti néni az érettségit követően a Gobelin Házi Ipari Szövetkezetnél helyezkedett el tervezőként, a „petit planne”, az apró mintás szövet iránt nagy volt a külföldi kereslet, s ez a munka biztos bevételt, stabil megélhetést jelentett számára.

Munka mellett elvégzett egy technikumot, műszaki rajz tanfolyamot, majd a VÁTI-tól, a Városépítési Tudományos Tervező Intézettől ment nyugdíjba. Ahogyan neki, édesanyjának is csodálatos gyermekkora volt. Szívesen emlékezik a parkra, ami, mint mondja nagy élményt jelentett, gondozott volt és egyben vadregényes. Hatalmas fák, patakok, melyeken hidacskák íveltek át kecsesen, igazi, kalandokkal teli mesevilág. A kastély szomszédságában a vár, akkoriban romos, elhanyagolt állapotban, ilyen módon ideális terepet jelentett a gyerekeknek, ahogyan fogalmaz: gyakorta jártak oda kalandot keresni, ami hozzájárult a nagy romantikához, ami körüllengte a családot.

Régi korok letűnt emlékei

– Fantasztikus jókat ettek, pazar menük voltak főként ünnepeken, de hétköznapokon is – ismerteti Schell Antónia a korabeli életmóddal összefüggő ismeretei részletezését, hozzátéve: volt egy legendás szakácsnő, Koch Sarolta, akinek a nevét igen sokszor hallotta emlegetni. A dédnagyapja ezt igen jó néven vette és különösen szorgalmazta, hiszen ő valódi gourmet volt. Gyermekkorából emlékszik, hogy a kastélyban ugyan volt kápolna is, azonban ünnepnapokon általában kijártak a főtéri templomba, vasárnapi misékre mindig oda mentek. A família minden tagja mélyen vallásos volt, nagy hangsúlyt fektettek a katolikus hitéletre.

Schell Antónia egészen apró gyermekként – Fotó: Incze László/Erkel Ferenc Nonprofit Kft.

A gyermekek nem jártak iskolába, alapvetően mind magántanulók voltak. A szülők igen sokat törődtek a nyelvek megtaníttatásával, a német, a francia és az angol nyelv is helyet kapott a házi tanrendben, főként a házhoz szegődő külföldi kisasszonyok révén, akik egyáltalán nem vagy csak nagyon kis mértékben beszéltek magyarul. A poroszos neveltetés, a szigor, a következetes keménység volt az irányadó. Leginkább a humán tárgyak ismerete, az irodalmi és történelmi műveltség elmélyítése volt az elsődleges, a műszaki tudnivalók elsajátítására nem sokat adtak, bár nyilván ez alól is akadtak kivételek. A gyerekeket napjában egy-két alkalommal vezették a szülők elé, többször nemigen találkoztak, beszéltek.

Atti néni édesanyja, Woracziczky Johanna a fővárosban a Sacré Cour-nél (Szent Szív Társaság) a Mikszáth Kálmán téren, a Sophianum-ban tette le az év végi vizsgákat. A nagymamának, Almásy Gabriellának is fantasztikus műveltsége volt, az irodalmat, de nem csupán a magyar irodalmat, hanem az angol, francia és német szépirodalmat is behatóan, részletekbe menően és átfogóan ismerte. Ez akkoriban elvárásként, alapvető igényként fogalmazódott meg. A látogatást megelőzően egyébiránt volt egyfajta erősen beékelődött prekoncepció, miszerint a család tagjai a származásukat nem előjogként, hanem sokkal inkább kötelezettségként élték meg, ezt a Schell Antónia által elmondottak csak még inkább megerősítették.

A teljes, videós interjú a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont állandó tárlatában lesz megtekinthető, míg ezen cikk rövidebb, zanzásított verziója a Békés Megyei Hírlapban jelenik majd meg!

E.K.Zs.

Címkék: , , , , , ,